Ahogyan a szabadidő sportokban, úgy a versenysportban is gyakran előfordulhatnak sérülések. Kisebb ficamok, rándulások, néha zúzódások, törések, extrém esetekben szakadások vagy orvosi beavatkozást igénylő balesetek. Mivel a sportolók gyakorlatilag a testükkel dolgoznak (bár nem csak), ezért mikor azt valamilyen károsodás éri, az óriási nehézséget okoz. Kizökkent a megszokott életritmusból, ami versenyzőként nagyon fontos. Pihenőre kényszerít, ami az edzések hiányával, teljesítmény csökkenést okoz, stb. Ám a legtöbbször nem is a fizikai felépülés jelenti a legnagyobb kihívást, hanem, hogy mentálisan hogyan és meddig bírjuk. 

A sérülések és azutáni gyógyulás nagyon sok féle lehet. Az 1-2 hetes kényszerpihenős combizom húzódástól kezdve, a 2-3 hónapos műtéttel járó eseteken át, egészen az akár évekig tartó, komoly sérülések utáni talpra állásig. Azonban egy valami közös. Mégpedig a támogató háttér. Véleményem szerint teljesen mindegy, hogy milyen hosszú és milyen súlyosságú sérülésből épünk fel, ha támogatnak, segítenek és hisznek bennünk! 

Hogyan lehet a legkönnyebb a gyógyulási folyamat?

A 3 fős csoportban dolgozás a lehető legjobb módszer. Szülő(k), edző(k) és maga a versenyző. Ez a hármas kell ahhoz, hogy valaki sikeres sport karriert futhasson be és ez kell a sikeres felépüléshez is. Szükség van a szülő(k) gondoskodására, támogatására és segítségére. Szükség van az edző(k) bíztatására, hitére és bizalmára, hisz biztosítani kell a versenyzőt arról, hogy annak ellenére, hogy sérült, a szakember bízik tanítványa tehetségében és a tréningekbe fektetett sok munkájában. A legfontosabb pedig, hogy szükség van az élsportólóra is, aki mindemellett kitart és nap, mint nap igyekszik a lehető legtöbbet megtenni a felépülése érdekében. 

Mi a legjobb, amit tehetünk, ha ilyennel találkozunk? 

Ha türelemmel vagyunk a sérült sportoló felé és biztosítjuk róla, hogy mellette állunk, támogatjuk. Ám ahány versenyző, annyi megküzdési stratégia, így fontos, hogy felmérjük és tiszteletben tartsuk az igényeket. Pl.: van, aki jobb szeret ilyenkor egyedül lenni, de van, akinek a társaság segít a legtöbbet. Szóval az igények felmérése elengedhetetlen. Minden versenyző ismeri annyira a testét és a korlátait, hogy tudja mi a legjobb neki!

 Mi az, amit semmilyen esetben NE mondjunk ilyenkor? Helyette inkább...

A legyakoribb eset, amivel találkozok, amikor a szülők nem megfelelően kommunikálják le a kételyeiket. Pl. amikor azt mondják, hogy:

• "Inkább hagyd abba a versenyzést, mert csak ártasz a szervezetednek!" → Természetesen érthető a szülők aggodalma, de ezzel a mondattal csak még több kárt okozhatnak. Helyette inkább mondák azt, hogy: "Támogatlak, amiben csak tudlak, de ezután fokozottan figyelünk a testi épségedre!" Ugye mennyivel bíztatóbb?

A második letöbbször tapasztalt eset, amikor túl sokat várnak el és nem hagynak elég időt a gyógyulásra, mind a szülők, mind az edzők. Pl. amikor azt mondják, hogy:

• "A sérülésedtől függetlenül menj le edzeni, maximum amelyik feladatnál fáj, azt mással pótolod!" → Erre nincs mentség. Hogy tessék?? Ebben az esetben fennáll a lehetősége egy súlyosabb károsodásnak, de a még nagyobb probléma az ebből kialakuló egészségtelen megfelelésikényszer. Ilyet NE tegyünk! Helyette inkább mondják azt, hogy: "Bízom benned és segítek, hogy mihamarabb meggyógyulj és tovább küzdhess a céljaidért!" Százszor jobban hangzik, nem igaz?

Végül az eset, amit ha nem hallottam volna a saját füleimmel, akkor el sem hiszem: amikor nem hisznek a szülők/edzők a gyereknek. Pl. amikor azt mondják, hogy:

• "Nincs is semmi bajod, simán edzhetnél nem értem miért sajnáltatod magad!" → Vannak esetek, amikor egy sportoló megjátsza a fájdalmát, de akkor sem az a legjobb módszer, ha egyből számon kérjük. Ilyenkor inkább derítsük ki, hogy vajon miért lehet ez? És helyette inkább mondják azt, hogy: "Nem tudom mi a folytonos sérüléseidnek az oka, de nagyon szívesen segítenék megoldani, hogy jobban érezhesd magad!"

Nehéz és mentálisan nagyon megterhelő, mikor versenyzőként hosszas kényszer szünetet kell tartani a munkában, mert az addig megszokott rend felborul. A versenyeket már csak az öltözőben halljuk vissza, az edzéseken nyújtott teljesítmény a közelében sincs a megszokottnak. Minél tovább tart egy leállás, annál feszültebbé, ingerlékenyebbé és depresszívebbé válik egy élsportoló. 

Ha te, aki ezt végig olvastad hasonló cipőben jársz, kérlek, hogy ne csüggedj! Előbb vagy utóbb felépülsz és újra a régi formádban tündökölsz majd! Higgy magadban és folyton látsd magad előtt a célt, amiért küzdhetsz! Mindenből fel lehet állni, csak tarts ki! 

Lassan már egy hete, hogy Milák Kristóf bejelentette, nem indul a fukuokai úszó-világbajnokságon. Többen támogatják, köztük edzője, Virth Balázs is, ám sokan beleálltak az olimpaiai bajnok úszóba. 

Rengeteg cikket, közleményt, kommentet olvastam a dologgal kapcsolatban és meglepett, hogy mennyi mindenki bírálta Milák Kristófot és döntését. Ilyenkor csak egyetlen kérdés merül fel bennem az ilyen emberek irányába. Milyen alanyi jogon jössz ahhoz, hogy kritizáld mások döntését? Szerinted viccből tette? Most épp nincs kedve versenyezni, ezért mondta vissza a VB-t? NEM! 

A versenysport egy kemény világ. Minden elhivatott sportoló éjt nappallá téve azon dolgozik, hogy napról napra minél jobb legyen. Rendszerint vannak reggeli és délutáni edzések, amiken  minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy 100%-on tudjanak teljesíteni. Hajnalban kelnek, későn fekszenek, figyelnek az étkezésre, a szabadidejük is általában gyakorlásra van szánva, arról nem is beszélve, hogy mindezt kb. 8-10 éves koruk óta csinálják. Sok  versenysportolónak kimaradt a gyerekkora. Nem mehetett pl. osztály kirándulni, sulis farsangra, programokra, mert  edzőtábor, edzés, verseny stb. volt. Ezeknek a gyerekek, már nagyon korán fel kellett nőniük. Éppen ezért a legtöbb élsportoló telis-tele van szorongással, megfelelésikényszerrel, nyomással, már-már egészségtelen maximalizmussal. Szóval igen, van, hogy néha betelik a pohár és azt kell mondani, hogy elég. De az a sok munka és áldozat, amit a szeretett sportágért hoz egy sportoló, sosem vész kárba és mindig kifizetődik. 

Gondoljuk csak végig. 23 évesen már olimpiai bajnok, 3-szoros világbajnok és 6-szoros Európa-bajnok vagy, ráadásul világcsúcstartó is. Rajtad nem lenne nagy a nyomás? Végülis csak az edződ, az egyesületed, a szövetséged, egy teljes ország és a fél világ várja el tőled ezeket az eredményeket. Ez rengeteg feszültéget, szorongást és megfelelést tud szülni egy emberben, amit egy idő után már nem tud ugyanolyan könnyedén kezelni, mint azelőtt. Csodálkoznék, ha ez nem így lenne. Nem véletlen, hogy annyi pszichológus és mentáltréner foglalkozik a profisportolókkal. 

Tegyük fel, ha el is indulna a világbajnokságon, és valóban nem egy hozzá hű eredményt érne el, akkor azzal egyrészt Ő maga is még mélyebbre süllyedne, illetve a közvélemény is szétszedné, akárcsak most. Kérdem én, most melyik a jobb?  Inkább visszalépsz, összeszeded magad mind fizikálisan, mind mentálisan aztán durrantasz egy nagyot ismét, vagy inkább elindulsz a versenyen és hagyod, hogy szétszedjen a világ, amiért nem tudtál teljesíteni, aztán csak még több frusztrációval csinálnád tovább a kis dolgaid, míg bele nem gebedsz? A magánéletét még nem is említettem, bár arról nem sokat tudunk (de szerencsére nekünk kívülállóknak, ahhoz semmi közünk).

Én, mint drukker és pláne, mint élsportoló, teljesmértékben meg tudom érteni Milák Kristóf döntését. Támogatom az álláspontját, mert biztos vagyok benne, hogy a saját életéről / karrierjéről a lehető legfelelősség tudatosabban határozott. Mihamarabbi fizikai és mentális felépülést kívánok neki!